Pillangók, hát mégis éltek?!

2013 január 13. | Szerző: Zsuu |

Beléptünk a klubba, azonnal megtetszettek a bordó bőrüléses fotelek, kovácsoltvas korlát mellett tipegtek le csinos lányok a csigalépcsőn, aranylóan csillogó hatalmas csillár és sok – sok tükör, mindenhol.

Vagány volt a hely, és a szívószálon át csordogáló J&D kólától én is, azt hiszem. Átsétálva a táncparketten körbenéztem, csak mert így illik. Nem, most nem az a duma jön, hogy „ó én már rég lemondtam a Szerelemről…” Dehogy!:) Csak tudom már elég rég óta, nekem általában 100 pasiból 1 jön be, és szintén 100 pasiból 1, aki engem be mer vállalni. Sokan megnéznek, de nem szólítanak le. És nem azért, mert annyira megközelíthetetlenül gyönyörű lennék… Talán csak a homlokomra van írva: „Vigyázz, ez nem lesz egyszerű!”

Szóval épp az a rész jött volna, amikor lemondó nyugalommal konstatálom, hát itt se tetszik senki… Amikor is megláttam – vagy inkább megéreztem – Őt. Helyes srác, más mint a többi… Egy nagyobb levegővétel után jött az ilyenkor megszokott második felvonásom: „Á, biztos észre se vesz!” És már készültem is megnyugodva elbújni a sarokban, amikor is hirtelen ott állt előttem.

Azt kérdezte tetszik-e a zene. Erre nem voltam felkészülve, bután kinyögtem valahogy egy „talán”-t, és már kerestem is a pultot mint menekülési útvonalat a szemeimmel. Budapest biztos jó hely, majd nyáron kideríti a barátaival. Engem Amszterdam tavasszal vár, ja biztos fog tetszeni. Micsoda véletlenek… J  Tovább kérdezett, és én félve néztem fel rá. Olyan magas volt… Az utóbbi száz évben csak nálam kisebb, vagy velem egy méretű pasijaim voltak. És regóta vágytam rá, hogy valaki mellett én legyek a Kicsi. És végre! Tommy, épp olyan magas volt, hogy ha szemből hozzásimulok, kényelmesen meg tudjam csókolgatni az ádámcsutkáját… De mire leverhetett volna a víz eme gondolattól, már a klub másik végéig menekültem, a pultnál reszkettem tovább. Elsőként szolgáltak ki. Ez volt a történelem valaha leggyorsabban legurított whiskey kólája! De jó, hogy itt csak kint lehet dohányozni! Lassan szívtam a cigimet, remélve hogy a hideg mindjárt helyre tesz. Mély levegő, szív, szorít… ohh de mennyire… „Menj már vissza Te hülye tyúk! Menj, amíg nem késő!” szólt egy hang, talán a manók a mellkasomról. Ok, megyek, de már biztos késő, annyi csinos lány volt ott, és Ő annyira jó pasi, egy ilyen példány engem tuti 2 perc alatt kitöröl a memory-ból, és egyébként is… Hátha késő, nem bírja már az én szívem ezeket az izgalmakat!

Ott állt, ahol hagytam. Mosolygott. Ő is és a szemei is. Rám, és én vissza. És már írta is be a kedvenc amszterdami klubjának a nevét a telefonomba. És már a zene is tetszett, nem csak talán. A távolba mutattam, „á, megint menned kell, lépj csak” tárta ki a karját lemondóan. Belebújtam, és húztam magam után, bársonyos kezeinél fogva… Az egész srác bársonyos volt, a keze, a hangja, a tekintete, a bőrét alig mertem tapintani, féltem elolvadnék. Mit iszol, whiskeyt? Igen, de … csak Jack Daniels-t? A kedvencem – hangzott el egyszerre. Kérdésemre, hogy mióta él Amszterdamban, elmesélte hogy születésétől fogva, de a szülei egy picike dél-amerikai szigetről származnak, ahol nagyon kék a tenger és nagyon puha a homok… És ami épp ahhoz volt elég, hogy Tommy magával hozza a temperamentumot, gyönyörű tejcsoki színbe burkolva. Tudjátok, az a nagyon finom és lágy tejcsoki, amiből nem lehet eleget enni! Szóval gondolatban gratuláltam Anyucinak és Apucinak, hogy ezt így összehozták.

Táncoltunk, öröm volt ránézni, és öröm volt Őt érezni… Egyszerre volt izgalmas és természetes a karjaiban lenni. Széles válla és épp eléggé izmos karjai meggyőztek, itt végre én lehetek a Kicsi, lágyan simult körém teljes lényével. Újra és újra felbukkanó félelmem ellenére, olyan közel bújtam hozzá amennyire csak lehetett, mélyen magamba szívtam az illatát, váljon a részemmé mielőtt eljön a hajnal. Armani, a kedvencem – mondjam még, vagy már tudjátok – hangzott el szintén egyszerre. J Mosolyogtam, bájosan és pimaszul, még a göndör tincseim is új életre keltek az éjszakában. Felszabadultan lebegtem a karjaiban, ahogy rég nem. Finoman és óvatosan csókolt, határozottan tartott ebben a bársony-burokban… Még jó, különben ekkorra már lehet összeestem volna.

Minden pillanatunk törékeny volt. Olyan törékeny mintha bármikor tovasuhanhatna, és olyan törékeny mint ami épp a mögötte lévő mélységtől válhatna Egésszé. „You look nice, you feel nice. How can you be single?” Mondta ki a gondolataimat hangosan. És mégis, valami kimondatlanul maradt, szavak amik csak a fejünk felett lebegtek, érintések amik a kezeinkben maradtak, nem mertek életre kelni. Én személy szerint csak meg voltam illetődve, és ijedve is, nem voltam benne biztos, hogy emlékszem még hogyan kell Kicsinek lenni, egy Férfi mellett. Ő meg, valamit visszatartott… Olyan volt mint egy jéghegy csúcsa, aki csak kipislogott a tengerből. És még mennyit rejt…

Megkérdezte hova megyek a buli után? A farmerja elég közel volt ahhoz, hogy érezzem, nem reggeli kávéra invitál a sarki pékségbe. Haza – mondtam – egyedül. OK. Tovább táncoltunk, és nevettünk, összesimulva. A DJ végre megérezte amit mi már rég, és berakott egy dögös funkyt. Egyszerre mozdult a csípőnk, azt hiszem itt kapcsolhattam ki a biztonsági övemet, legyen hát. Már nem féltem érinteni a bőrét, forró csókokkal szeretni az arcát, hagyni hadd simuljon az aurámba egész testével… Élveztük ami maradt kettőnknek az éjszaka bársonyából.

Amíg fel nem kapcsolták a villanyt. A következő percben már ismét a telefonomon pötyögött, a számát és a Facebook nevét, csak a biztonság kedvéért. Csalódottan jegyeztem meg, hogy Ő nem kérte el az enyémet. Miért, nem ugyanaz? Nem! Akkor tessék. A telefonja kijelzőjén egy nagy, puha ágy hevert, ezüstösen csillogó szaténba burkolva. „Ez az ágyad? Igen, a kedvenc helyem… Otthon.” Olyan helynek tűnt, ahova ha az életben eljutok, biztos nem akarok belőle többé kiszállni! Ezt csak gondoltam, nem mondtam ki. J

Ellenben azért itt kértem először elnézést, ha másra számított, én nem kerestem egy éjszakás kalandot… Nem haragszik, ő sem. Viszont nem igazán tudtuk eldönteni hogyan álljunk egyik lábunkról a másikra, és vissza. Még kint sem, pedig azt hittem a hideg majd segít. Még azt is megkérdeztem, nem zavarja-e ha rágyújtok. Én mióta az eszemet tudom, azt csinálok amit én akarok, nem szokott izgatni, hogy ki nem dohányzik, vagy ki szokott le. A havercsajszi akivel volt, jól le is tolt gyorsan, minek kérdezed?! Na, ilyen laza holland nőcik mellett nem tudom hogyan fogok labdába rúgni, de majd kitalálom…

Elindultunk, a kezemet a kezébe tettem. Úgy passzoltak mint a puzzle hiányzó darabjai. Én vagyok ám olyan hülye, hogy ezeket ki is mondjam… De tetszett neki, sőt abban is egyetértett hogy ez számít. Ekkorra már megbeszéltük, hogy egyikünk sem keres mindenáron egy valamit, és csak azt; nehogy amit az Élet közben adna az úton, elszalasszuk… De ha valami kellemes váratlanul becsúszik, amiből bármi lehet, örömmel fogadjuk.

Miközben azon drukkoltam, havercsajszi nehogy túl gyorsan taxit találjon, aggódtam, hangosan. Szerintem a „Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt” írói is megirigyelnék a most következőt: Közöltem, tudni szeretném, hogy felébredjek-e a mámorból, vagy kapcsolatban maradunk. Szerinted, ha nem akarnék Veled kapcsolatban maradni, miért adtam meg a számom? Mert Neked tökmindegy. Így nálam a labda, ha kereslek jó, ha nem úgy is jó. Ááááá, tudod mit Kicsi? Neked nem kell aggódnod, nem kell semmit csinálnod, majd én kereslek. Nem a következő 10 órában, mert aludni fogok. De kereslek.

Még épp arra volt időm, hogy figyelmeztessem, írok, nehogy Őt is „megírjam”! OK, Ő úgyis szeret olvasni. És már megint ott állt előttem, magasan, csak nyújtottam a nyakam a búcsúcsókért. Édes volt de gyors, mire felocsúdtam a havercsajszi tapadt az arcomra, tanított, hogy ők Amszterdamban mindig három puszit adnak. És már hajtottak is el e fekete autóval. A francba, hogy ezek az angol sofőrök ilyen gyorsak, és mindig arra járnak, amerre nem kéne!

Megint az Oxford Streeten találtam magam, de új köntösben. A lábam már rég nem fájt, a hideget sem éreztem, csak csiripeltem Danának megállás nélkül: hogy milyen jó illata van Tommynak, hogy mit szeret inni, hogy milyen jó fazonú a farmerja, hogy hogy szeretnék reggel a csókjaira ébredni… De mi van, ha nem is ír majd? Annyi hülyeséget mondtam máris! De végig mosolygott, azokkal a szemekkel, egész este, csak rám. A doki se írhatna fel jobbat receptre! De tudod mit, Dana? Ha ír, ha nem… London sose volt még ilyen szép, mint ma reggel!

Hát így talált rám az Új Év Londonban; kócosan, csicsergősen, csipke kesztyűben, pillangókkal a gyomromban.