Mámor a köbön

2013 január 16. | Szerző: Zsuu |

Azon a reggelen mindenkit szerettem a londoni metrón. A részegeket, a józanodókat, a szimplán csak kómásakat… Sokan rám mosolyogtak, vagy inkább rajtam?! Biztos látták a pillangóimat. J

Mire a Paddington-ra értem, már rezgett is a zsebem vidáman: Csak hogy ne kelljen 10 órát várnom… És, hogy tudjam, tényleg nagyon jól érezte magát velem. Imádáááááás!!

És már tipegtem is át a várótermen diadaltól ittasan, kecsesen, vidáman… Lélekben legalábbis, mert gyakorlatban leginkább egy grizzly medvére hasonlíthattam. Ha külalakra nem is, járás technikailag mindenképpen. Addigra ütött be az ijedtemben egy húzásra ledöntött J&D kedvenc, a magas sarkú, a 24 órás ébrenlét, a hideg, és ki tudja még mi minden bajom lehetett volna… De kicsire nem adunk! Még a közvécében terjengő kakiszaggal keveredett vattacukor „illat” sem szegte kedvem. Mosolyogva segítettem a turistáknak pénzt váltani, mondtam le nehezen beszerzett nagy üveg hideg vizemről a mellettem ülő túlszívott lányka javára, mosolyogva vonszoltam magam a vonatom felé, viszont kívántam Boldog Új Évet a rám köszönő fél focicsapatnyi itáliai félistennek… Azért jellemző, mikor talál rá az ember lányára egy fél focicsapatnyi itáliai félisten? Neeeem, nem amikor keresné; amikor már talált magának jobbat.

Na, itt kellett volna az első hidegzuhany! Tényleg azt mondtam, hogy jobbat? Minél, az itáliai félisteneknél? Ohh csessze meg, tényleg ezt mondtam! Atyaúristen, ebből mi lesz…

A vonaton sem tudta semmi kedvemet szegni, pedig háttal ülve utaztam és még a plafonról is részegek lógtak… Arcomat szorosan a vállam mellé szorítottam, OK, még megvan Armani. Behunytam a szemem, éreztem ahogy tart a karjaiban. Csókjai forrók voltak… Keze finom, ahogy arcomat simítja… Ébresztő Kisanyám!! Amszterdam messze van, a srác túl jóképű, Te meg 27 éves felnőtt, okos Nő! Ideje kinőni a gyerekes álomvilágot!

Na jó. Próbáltam újságot olvasni, sutyiban, az előttem ülő válla fölött, időbe tellett mire rájöttem, nem értek japánul. Próbáltam utastársaimat hallgatni, belepillantani az életükbe, hátha az övék érdekesebb… De csak egy a sarokban csókolózó pár keltette fel a figyelmemet. Óóó, nem lesz ez egy kicsit túl sok szenvedély ide a nyugati vonalra? Hirtelen borzasztó féltékenység fogott el. Tommyra gondoltam és a nagy puha ágyára. És arra, hogy szeretnék most a szállodai takarója helyében lenni, amit épp a hóna alá gyűr… De én döntöttem. Nem akartam vele menni, mert többet láttam magunkban. Persze lehet hülye vagyok, ha azt hiszem a férfiak olyan nőre vágynak, aki a vonaton zötyögve féltékenyen gondol a férfi takarójára ami egész testét simogathatja… Nem, a férfiak inkább olyan nőre vágyhatnak, akik már a liftben lerúgják a magas sarkút. Lehet mégis vele kellett volna mennem? Itt halkan megjegyezném, a döntést meghozni könnyű volt, de véghezvinni annál nehezebb… Sok nagy levegővétel és pillangó csitítgatás árán sikerült csak higgadtnak maradnom ott az éjszaka forróságában. Vagy legalábbis annak tűnnöm. Ez most már mindegy, egy tuti: haza kell jutnom, ha lehet nem elveszítve a fejemet.

A telefonom lemerült, Facebook mint reggeli napilap kilőve. Még szerencse, hogy mindig nálam van a pink noteszem, tele emlékekkel, listákkal, ötletekkel, ez biztos leköt majd. Hát nem, 3 sornál sose jutottam tovább, Tommy állandóan vagy a bokámat rugdosta, vagy lopott puszikkal zavarta arcom nyugalmát, pont úgy bolondozott velem mint a szeleburdi kamaszok. Szegény srác, még jó, hogy már édesen alszik valahol London túloldalán, és semmit nem érez ebből a zavaromból.

Meg lehet nyugodni, jelentem feladtam a próbálkozást, hogy még ma reggel normális legyek. Egyetlen épkézláb konklúzióm a következő volt: rájöttem milyen laza és kecses mozdulattal vághatom ki az ablakon mindazt, amit az elmúlt egy évben megtanultam. Szerelemről, férfiakról, arról, hogyan kell érett Nő módjára viselkedni, jókat mondani, jókor hallgatni, higgadtnak maradni, stb. Ez mind huss, elszállt, mint a szél mire kettőt pislogtam.

Amit éreztem azon a reggelen… Esküszöm, ilyen lehet amikor az ember évek után kómából ébred. Mármint nem én, én teljesen ura vagyok a helyzetnek! A pillangókra céloztam. Annyira ficánkoltak, hogy még a diszpécser se tudta kiverni a biztosítékot, amikor közölte: ne haragudjak, de leghamarabb 40 perc múlva tud autót küldeni értem. „Semmi baj, úgysincs hideg!” De hölgyem, 3 fok van odakint… „Á tényleg? Nekem 33-nak tűnt! Szóval nyugi, én itt várok csendben. Csak ne felejtsenek el.” A sáros járdaszigeten ültem, és ha azon a picike szigeten ültem volna a forró homokban se lett volna jobb. Talán csak ha Tommy csavarja rám vizes fürdőnadrágját 2 koktél között…

No, küldetés teljesítve, hazaértem a rózsaszín falak közé. Puha ágy, félhomály, édes könnyű illat a levegőben. Még a delfines szélcsengőm is csilingelt egyet, pedig tuti nem fújt a szél. Esti meseként legalább háromszor elolvastam a kedves sms-t, a végére már el is hittem hogy igaz. A szokásos plüss maci helyett most a levetett felsőmet öleltem magamhoz, ami maradt Armaniból, szédüljön itt velem az álmok hullámos tengerén…

Az éjszaka közepén (jelen esetben dél) arra ébredtem, hogy Tommy ölel szorosan hátulról és a fenekemet simogatja. Eszembe jutott milyen volt a hasát tapintani a klubban… Elképzeltem ugyanezt ing nélkül… És meggondolatlanul, elképzeltem a többit is… Hirtelen egy sms ébresztett ebből a fél-mámorból: Ő is érzi még az illatomat az ingjén… És nagyon finom. J

Ki kellett takarózzak, hogy vissza tudjak aludni. Na, ennyit a kisvárosi nyugalmamról! Nem baj, Kislány nyugszik, alszik… Jó lesz ez! Messze még a reggel…