Hannim (szív)

2013 január 28. | Szerző: Zsuu

 

Egy ideje gondolkozom már azon, hogyan foglak Téged leírni, megírni. Nem egyszerűen, Téged nem lehet csak úgy berakni egy dobozba, nagy mosolyoddal és még nagyobb szíveddel nem férnél bele egyik skatulyába sem. Tovább nehezíti a dolgomat, hogy – Veled ellentétben – nincs humorérzékem. Igaz ezt már kikérted magadnak egy párszor, nem vagy humoros, csak helyzetkomikumokban vagy nagy… de abban nagyon!

Nem ismerek még egy felnőtt Nőt – igaz félnótást sem – aki kacsaetetés közben törné kezét. Vagy árokba borulva, újonnan beszerzett vízi pisztolya után kutatva… Legnagyobb veszteségként megélve, annak elvesztését. De főszereplője lehetnél a „hogyan varázsoljunk nagyibugyis, 3 réteg viseltes harisnyás 4 réteg garbós lánykából éjszaka királynőjét, nagyestélyiben” című tragikomédiának is. Mert Te vagy Hanna, az Amazon! Aki még álmában is kecses kéztartással lazán salsa pózba vágja magát… „Hogy lehet valaki ennyire Nő?” értetlenkedik Zsike, míg fel nem horkansz. Vagy röfögsz. A hangjaidat hagyjuk. Neked még a kockás pléd is jól áll, az íróasztal alatt gömbölyödve ebédidőben. A fakanál is, ha palacsinta tésztát keversz vele, az az utánozhatatlan banános nutellás csoda, dió fagyival… És a pálinkás üveg a kezedben… Mikrofonként, bohóckodva, vagy komolyan, szívószállal szürcsölve. Hiába, Élni tudni kell!

 

Szeretni pedig, azt mondják, jól kell tudni. Kevesen értik, Te nagyon. Nem ismerek még egy Nőt, aki ilyen játszi könnyedséggel húzott volna ki a pokol legmélyebb bugyraiból… Így kezdtük, Te meg én a kis kertemben, emlékszel? Mielőtt megismerhetted volna az új asszisztensedet, máris elkésett. Vagyis le, a repülőt, de nagyon. Azt hiszem, azóta se bántad meg még egyszer ennyire, hogy ilyen együtt érző vagy. Hogy feltetted a kérdést MI A BAJ, azt követően, hogy sóhajtottam, a lekésett repülő most a legkisebb gondom. Innen már nem volt megállás az átbeszélgetett éjszakákig, a hosszúra nyúlt cigi szünetekig, emlékszem még a mínusz 10-ben sem fogtam be. Na, talán itt kezdett fogyni a türelmed.

De gyorsan kitavaszodott, addigra rájöttünk, anno egy általános iskolába jártunk, egy tánctáborban virgonckodtunk reggelig, egy énekesért rajongunk mindketten, csak máshogy hívjuk… Még közös pasink is volt J Szerencsére mindez pár év elcsúszással! Még Andihoz is elvittél, együtt bontogattuk a szárnyaimat J Le kellett élnem 24 évet nélküled, hogy mikor megérkezel – Pam Brown szavait idézve – nevetést, és sok – sok színes lufit hozhass az Életembe.

Azóta itt vagy, jóban – rosszban. Inkább rosszban, valamiért abból több jutott. Talán mert én olyan tragikusnak látom az életet! Te pedig olyan vidámnak… Így tudtál mindig megmenteni. Depressziótól, idegrohamtól, szívszakadástól, és minden egyéb járulékos bajomtól. Mennyit kerestük az Élet értelmét együtt, ott a teraszon… Én kérdeztem, Te feleltél. Volt, hogy Neked sem volt válaszod. De lelkesen hoztál zsepit, törölgetted a könnyeimet, és mindig fogtad a kezem. Aztán, hogy mosolyt varázsolj az arcomra, elmesélted hétvégi kommandódat a kacsákkal. Vagy hogy hogyan mentetted meg Zsikét a mini-póktól a lámpabúrában. Vagy csak megkértél, hozzak már 12 Montét ha megyek a közértbe. És beverted mindet, egynyalásra. Mindig, de mindig meg tudtál nevettetni. És hamar kiderült, nem lehetsz elég messze, hogy ne tudj megmenteni is. Szerintem Neked köszönhetjük – Zsike, én és Tunézia is – hogy túléltük azt a nyaralást. A Te türelmed, derűd és szereteted tényleg ilyen végtelen?!

Az, hogy kilöttyintett kávéfoltok jelzik merre jártál, hogy néha leversz ezt – azt, elfelejtesz dolgokat, találkozókat, mert hiába van naptárad ha nem lapozol, és egyáltalán, hogy menthetetlenül szétszórt vagy… Ez is számít, de ilyenkor becsukjuk a szemünket, csendben reméljük hogy kapcsolódsz végre a nagy adag föld-energiáiddal, és így szeretünk tovább.

Megmondom őszintén, most hogy erre a meglepi bulira készültünk és Balázsnak szót fogadva fényképeket, emlékeket kerestünk, most először megtorpantam. Aggodalom és szomorúság fogott el, hogy nekünk nincsenek olyan vicces fényképeink mint a többieknek… És nincsenek olyan poénos sztorijaink mint a többieknek… Szóval arra jutottam, hogy nekünk ilyen komoly kapcsolatunk van. De nyugi, már megbeszéltem a Balázzsal, ránk nem féltékeny. J De mégis, Te olyan vidám, pozitív, önzetlen szeretet-bomba vagy, édesebb mint egy egész csokigyár… Mindig az élet napos oldalán sétálsz és hangos nevetés kíséri lépteidet. Mi vitt rá a lélek, vagyis inkább… Hogy érdemelhettem meg, hogy a Barátnőm légy?! Erre talán csak Te tudod a választ. Őszintén remélem, hogy a 3 év Zsu-mentés alatt Te is kaptál tőlem valamit. Egyet, biztosan tőlem tudsz, hogy „London bugyi nagyhatalom!” J

Újra olvastam amit eddig írtam, és nem értem. Hiába tudatosítottam magamban a legelején, attól, hogy születésnapod van, még nem kell ilyen fényezéssel írjak Rólad… De máshogy nem megy! Téged, csak így: NAGYON lehet szeretni.

Ölellek melegen, sok – sok csillámporral!

 

Hoe gaat het – Édes vagy!

2013 január 23. | Szerző: Zsuu

A következő napok édes várakozással teltek, sms-re, pillangó csapásra, és egyáltalán bármire ami Tommytól jött. Kitartóan mosolyogtam tovább, a kollégáim nem értették, mondtam: Itt a tavasz! J És tényleg, nálam minden virágba borult, rózsaszín csillámpor borította az asztalomat, még a reggeli csokis kekszem is édesebbnek tűnt. Nem tudtam olyan zenét hallgatni, amiről ne az jutott volna eszembe hogyan mozdult együtt a csípőnk a klubban, és hogyan fog Amszterdamban a kedvenc helyén, és Ibizán a puha homokban… Éjszakánként pedig álmomban ölelt forrón, hátulról. Rám talált újra az a rég elfeledett állapot, amikor az ember minden légy zümmögésre, széknyikorgásra, mikró csipogásra azt hiszi, SMS jött. De néha igazam volt!

Kedvesen kívánt szép napot, jó éjszakát, érdeklődött és megosztotta velem a napi programját. De nem említette hogy beszélhetnénk skype-on, vagy facebookon, és nem is flörtölt. Na, akkor majd én! Talán itt rontottam el. Talán már a legelején, amikor azt hittem, ez működhet… Mi? Hisz nem is voltunk köztünk semmi… Csak egy boldog újévi hajnal a londoni forgatagban. Hiába a fenti nyelvlecke, ez nem hozott minket közelebb egymáshoz. Vagy legalábbis nem eléggé.

Egyszer csak nem írt többet. Akármennyire akartam, reméltem, kifogásokat kerestem, nem pánikoltam – vagy ha igen, gyorsan megnyugtattam magam… Mindez hiába, nem írt többet. Elfelejtett, pár nap alatt. Vagy lemondott rólam, mielőtt bevállalhatott volna. Vagy tényleg talált másnap egy csinosabb lányt. Vagy sosem volt szingli. Vagy csak okosan végig gondolta mekkora közöttünk a távolság. Vagy talán egy pillanatot sem gondolkozott, mert annyira fiatal és jóképű, hogy én csak 1 voltam a 100-ból. Vagy csak kijózanodott.

Kattoghatok még itt bármeddig, ez az, amit soha nem fogok megtudni. A legelejétől fogva mikor megtorpantam, mindig arra gondoltam: itt van ez a srác, szexi és kedvesen vagány, olyan könnyen leszólított, és olyan könnyen eltöltötte volna velem azt az éjszakát… Egy ilyen pasi nem életbiztosítás… Egy ilyen pasi mégis, aki mindvégig tudta én Londonban élek, nem akart volna velem kapcsolatban maradni, ha nem látott volna bennünk fantáziát… És nem érdeklődött volna még napokig, ha nem érdekelném tényleg. De mire ezt elhittem volna, ki is dobhattam a hitemet a kukába.

Nem rá haragszom, csak az életre. Na jó, egy kicsit rá is. Legalább elbúcsúzhatott volna valahogy. Elfogadtam volna bármilyen indokot, de jól esett volna tudni, hogy csak a távolság miatt, vagy más miatt, vagy hogy nem velem van baj, de ha igen akkor azt is… Mert túl sok voltam, túl lökött, túl aggódós, túl Zsuu… Talán csak egyszerűen elkopott az a másfél óra ami a miénk volt. Még valahogy azt is benyeltem volna. De nem.

Pedig, nagyon hálás voltam a sorsnak ezelőtt pár nappal, amikor ott hagyta nekem Tommyt a táncparketten, amíg én épp menekültem, magam és a pillangók elől. Az Élet nem ad mindig második esélyt. Sőt, elég ritkán ad. Sok olyanra emlékszem, hogy valaki tetszett, de mikor elindult felém, én hátat fordítottam. Aztán már késő volt visszafordulni. Amikor reggel elváltunk, nem hittem hogy keresni fog. De megtette.

Akkor miért??? Miért kellett ilyen gyorsan kisétálnia az életemből? Mielőtt rájöhettünk volna, álompár vagyunk. Vagy hogy egyáltalán nem illünk össze, vagy nem ezt akarjuk. De miért lett vége, mielőtt elkezdődhetett volna?! És ez nekem miért fáj ennyire?! Hiszem, hogy minden okkal történik, és mindent mi vonzunk az Életünkbe. De én ezt nem kértem! Azaz, pont egy ilyen pasit kértem, katalógusból se rendelhettem volna jobbat… De nem másfél órára, helló! Akkor legalább mentem volna Vele azon a reggelen, hogy megnézhessük együtt a csillagokat… Mármint, az ágya fölött izzókat… Ááá nem, akkor most még jobban fájna. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem 100 pasiból 1-re kattannék és vissza…

Ezt neki is megírtam, ha már vége, én szeretek búcsúzkodni. A francokat szeretek, csak ez jutott! Elmondtam amit gondolok, szépen és kedvesen, hogy lehetett volna esélyünk és kár hogy nem lett. És, hogy értse meg végre miért vagyok szingli – azért ez a 100-ból 1 legalább  remélem kenegette a máját. A végén pedig szép életet kívántam, sok boldogságot és egy csodás Hercegnőt, ha itt lesz az ideje. Fájdalmam ellenére, én tényleg így gondolom. Ha mi nem vagyunk együtt, az biztos azért van, mert rá valahol egy másik lány vár, rám pedig egy másik srác.

Nem válaszolt. Ez valamelyest segítette a kiábrándulásomat. Igen, tudom a férfiak nem szeretnek felelősséget vállalni, nemhogy egy olyan nőért, akivel másfél órát töltöttek. De ezt én szimplán csak tiszteletnek hívom. Mindegy, én megtettem amit lehetett, nem rajtam múlott.

Azóta visszataláltam a rózsaszín szobácskámba, minden nap ugyanolyan. Esténként gondosan összehajtogatom a ruháimat, jegesmedvés plüss pizsim tart melegen az éjszaka hűvösében. A pillangók nyugovóra tértek, delfines szélcsengőm mozdulatlan az ablakban, apró szomorú hópelyhek borítják a lelkemet. Csend van.

Mielőtt leültem volna megírni ezt a történetet, azt gondoltam megadom a módját: szépen terített asztalnál megvacsoráztam: vékonyra vágott füstölt lazacot ropogós kenyér szeletekre hajtogatva, néhány pohár hűsítő Pinot Grigio kíséretében. Most pedig, itt az álmok végeztével, kiválogattam az érzéseim közül a legszebbeket, megtöltöttem velük egy nagy rózsaszín lufit, vidám masnit kötöttem rá, a végére egy leheletnyi csillámpor… És már engedem is a magasba, hadd szálljon a széllel… Hátha jól jön még az Univerzumnak valamikor.

Kitt-Katt, na akkor most hogyan tovább?!

2013 január 20. | Szerző: Zsuu

Mire felébredtem a mámorból, kapcsolatban maradtunk. J Fogadott Anyukám határozott utasítására, miszerint ahelyett hogy itt csicsergek, meghívtam-e már vacsorázni amíg még egy országban tartózkodunk? SMS-t küldtem, Liznek nem lehet nemet mondani. Nekem viszont lehetett. Nagyon sajnálja, nagyon jó lenne, de nem tud mivel az egész banda vacsizni és bulizni megy, hisz ez az utolsó estéjük Londonban… Persze megértem. És tényleg megértettem, főleg mert azt gondoltam, senki nem fogott pisztolyt a fejéhez, hogy azt is hozzáfűzze: Tényleg nagyon tetszem neki és mindenképpen kapcsolatban akar velem maradni.

Magamat ismerve ekkorra már pánikolhattam volna, hogy jajj ne, az a másfél óra amit a klubban éltünk, gyorsan el fog szállni, és ez a vacsi nagyon kellett volna, hogy még jobban megkedveljük egymást… És már pánikolhattam volna akkor is, amikor reggel olyan gyorsan elhajtottak a fekete autóval… Mi van ha nem látom soha többet?! De nem. Boldog voltam, hogy besétált az életembe, őszintén jó bulit kívántam neki, nyugodt szívvel átöleltem a plüssmacimat, és ha lehet a tegnapinál még nagyobb mosollyal az arcomon, békésen elszenderültem.

Az év első munkanapján megkaptam a „Cég legszebb mosolyát viselő hölgy” címet, egész nap zenét hallgatva vidáman tettem a dolgom. Felváltva gondoltam arra, milyen szexi lehet ahogy másnaposan, kócosan ébred… És arra, mi van ha mással ébred? Mert tegnap este talált egy csinosabbat. Nem mert keresett, csak úgy véletlenül. Annyira jó pasi, hülye lenne ha nem a csajozás lenne a kedvenc hobbija. Ilyenkor kimentem hideg vízzel arcot mosni, és inkább arra gondoltam, mennyire megérdemlek végre egy ilyen férfit! A szenvedély tej csoki színbe burkolva már rég kevés, hogy engem lázba hozzon. De a tény, hogy 4 nyelven beszél, normális munkája van, humoros, stílusos, kedves és mindez természetes könnyedséggel sugárzik a szeméből, a mozdulataiból… Na, ez már megtette a hatását! Próbáltam nem a jövőnket látni, de az a helyzet, hogy tényleg egy ilyen pasit akartam végre bevonzani az életembe! Akiben láttam a mélységet is megbújni, amit a lazasága épp annyira ellensúlyozott, hogy ezzel vált könnyen fogyaszthatóvá. Kezdetnek mondjuk reggelire, hmmm…

2013-ra azt terveztem, nem fogom sem magamat, sem az életet túl komolyan venni, ebben ugyanis már kicsit elfáradtam az elmúlt 27 évben… Helyette vizualizáltam sok utazást, nevetést, bulizást, játszi könnyedséget az utamon, fűszerezve sok pillangós – rózsaszín Pillanattal. Miért ne Tommy lehetne ebben a bajtársam? Amszterdam csak egy köpés, ha az Északi-tengert leszámítjuk, tulajdonképpen szomszédok vagyunk. Elég magas ahhoz, hogy mellette végre meg akarjak tanulni magas sarkúban járni, és elég erős, hogy ha zuhanni készülnék, elkapjon. Ha ezért még köszi-puszi is járna, direkt fogok botladozni! Láttam magunkat kéz a kézben sétálni Amszterdam bohókás utcáin, színes csíkos sálban, a tavaszi szél már megint kócosra fújja a göndör fürtjeimet, de mi csak nevetünk és ölelünk. Egymást, és a várost. Vajon van Amszterdamban tavasszal színes vattacukor? Nem létkérdés, a tulipánok városában tuti lehet kamaszosan szertelen – vidám fényképeket készíteni. Hűű, de jól fogunk állni egymásnak!

Rádöbbentem, ahhoz hogy valami létrejöjjön kettőnk között, mindenképpen találkoznunk kéne mihamarabb, mondjuk februárban. Örömömet csak tetézte a felismerés, februárban van Valentin nap, micsoda hosszú hétvége lehetne… Valentin nap Londonban, Vele… Na az lenne csak tele pillangókkal! J Ha minden jól megy, a további móka is adott. Tommy pont annyira laza és bulizós, hogy rég tervezett Ibiza-i nyaralásomon méltó utastársam lehessen. Most hogy otthon voltam, evidenciával beszéltem arról, júliusban már a pasimmal jövök élvezni a nyarat… Szerintem a barátaim is kedvelnék.

Mielőtt túl magasra szálltam volna, SMS jött, tőle. Mostanra biztos kijózanodott és még mindig engem akar, de jó! Landolt, jót bulizott, reméli jó volt hozzám a plüssmaci, de nem talál Facebookon. Talán ha én megpróbálnám Őt felvenni… Na jó, talán. Végülis csak naponta 5-ször néztem meg a lapját, innen már csak egy kattintás, és végre ő is láthat. A férfiak vizuális típusok, remélem gyorsan megnéz és örül nekem. Aztán jöhet a skype, hogy megpróbáljuk kicsit megismerni egymást, hogy kiderüljön, érdemes-e… De ezt majd ha ő kezdeményezi, én most kussban örülök.

De minek is? Ennek a másfél órának a londoni hajnalban? Kislány, ébredj már! Kerekedtek felül a manók a mellkasomról, szemben a pillangókkal. Mint mondtam, a srác túl jóképű. Talán nem is vagyok elég szép mellé… De talán igen, csak én nem akarok már állandó aggodalomban élni. Akármit csinál a Facebookon, rögtön 20 nő lájkolja. OK, lehet mind havercsajszi, de nem most jöttem a falvédőről! Az utazás jó móka, de sok pénzbe kerül. Amszterdam nem csak egy köpés, egy másik ország. És hiába, hogy a Varázslóm évekkel ezelőtt vagy Londonban vagy Amszterdamban látta a jövőmet, az én terveim most Londonhoz kötődnek. Túl laza, túl fiatal és túl party arc. Talán nincsenek is mélységei, csak beleképzeltem… Talán ez mind nem igaz, és valóban álompár lehetnénk. De akarok én megint távkapcsolatban élni? Minden nehézségével és szépségével együtt? Nem, nem akarok. Ugyan tudom, ha mindketten akarnánk, lehet ezt működtetni. De nem lenne jobb valaki aki itt van? Akivel a fent elsoroltakat a mindennapokban is meg lehet élni? De, azt hiszem ez így túl sok talán, és mi van ha, és már most fáradok az agyalásban. Nem is ismerem! A csomagolás tetszett, az energiák is robbantak, beszélgetni is jó volt, istenien éreztem magam Vele, de mi van, ha valójában egy lúzer? Ha engem hagy kiröppenni a kezei közül, nem kérdés mekkora… De talán Ő az okos. Igen, azt hiszem jobb lesz elengedni ezt az álom-lufit, mielőtt kipukkanna.

És engedtem a vakarcs manókat nyerni, a mellkasom nehezedett, a gombóc a torkomban szorított ahogy kell, könnyek csordultak végig az arcomon, de tudtam (reméltem) így lesz jobb, legyen vége mielőtt elkezdődhetne.

Búcsúzóul felcsendült Rihanna új száma: Stay. Nem tudtam sírás közben nem arra gondolni, ahogy erre a lágy dallamra szorosan a mellkasára tapadva lélegzem be az illatát, az ízét, ahogy újra Életre kelek a közelségében… Egy sorra kaptam fel a fejem: „It’s not just something you take, it’s given.” Magyarul kb annyit jelent: „Nem az a kérdés elveszed-e vagy sem, ezt ajándékba adták.”

Elgondolkoztam, vajon mi lehet abból, ha 2 ember találkozik egy különös hajnalon, akik nem kerestek semmit… Talán semmi, talán Minden. Erre nincs válaszom. De arra jutottam, ha az Élet olyan kegyes lenne, hogy megajándékozzon minket egymással, én bevállalom. Kinőttem már a nyúl korszakot! Már csak azt remélem, Ő is…

Mámor a köbön

2013 január 16. | Szerző: Zsuu

Azon a reggelen mindenkit szerettem a londoni metrón. A részegeket, a józanodókat, a szimplán csak kómásakat… Sokan rám mosolyogtak, vagy inkább rajtam?! Biztos látták a pillangóimat. J

Mire a Paddington-ra értem, már rezgett is a zsebem vidáman: Csak hogy ne kelljen 10 órát várnom… És, hogy tudjam, tényleg nagyon jól érezte magát velem. Imádáááááás!!

És már tipegtem is át a várótermen diadaltól ittasan, kecsesen, vidáman… Lélekben legalábbis, mert gyakorlatban leginkább egy grizzly medvére hasonlíthattam. Ha külalakra nem is, járás technikailag mindenképpen. Addigra ütött be az ijedtemben egy húzásra ledöntött J&D kedvenc, a magas sarkú, a 24 órás ébrenlét, a hideg, és ki tudja még mi minden bajom lehetett volna… De kicsire nem adunk! Még a közvécében terjengő kakiszaggal keveredett vattacukor „illat” sem szegte kedvem. Mosolyogva segítettem a turistáknak pénzt váltani, mondtam le nehezen beszerzett nagy üveg hideg vizemről a mellettem ülő túlszívott lányka javára, mosolyogva vonszoltam magam a vonatom felé, viszont kívántam Boldog Új Évet a rám köszönő fél focicsapatnyi itáliai félistennek… Azért jellemző, mikor talál rá az ember lányára egy fél focicsapatnyi itáliai félisten? Neeeem, nem amikor keresné; amikor már talált magának jobbat.

Na, itt kellett volna az első hidegzuhany! Tényleg azt mondtam, hogy jobbat? Minél, az itáliai félisteneknél? Ohh csessze meg, tényleg ezt mondtam! Atyaúristen, ebből mi lesz…

A vonaton sem tudta semmi kedvemet szegni, pedig háttal ülve utaztam és még a plafonról is részegek lógtak… Arcomat szorosan a vállam mellé szorítottam, OK, még megvan Armani. Behunytam a szemem, éreztem ahogy tart a karjaiban. Csókjai forrók voltak… Keze finom, ahogy arcomat simítja… Ébresztő Kisanyám!! Amszterdam messze van, a srác túl jóképű, Te meg 27 éves felnőtt, okos Nő! Ideje kinőni a gyerekes álomvilágot!

Na jó. Próbáltam újságot olvasni, sutyiban, az előttem ülő válla fölött, időbe tellett mire rájöttem, nem értek japánul. Próbáltam utastársaimat hallgatni, belepillantani az életükbe, hátha az övék érdekesebb… De csak egy a sarokban csókolózó pár keltette fel a figyelmemet. Óóó, nem lesz ez egy kicsit túl sok szenvedély ide a nyugati vonalra? Hirtelen borzasztó féltékenység fogott el. Tommyra gondoltam és a nagy puha ágyára. És arra, hogy szeretnék most a szállodai takarója helyében lenni, amit épp a hóna alá gyűr… De én döntöttem. Nem akartam vele menni, mert többet láttam magunkban. Persze lehet hülye vagyok, ha azt hiszem a férfiak olyan nőre vágynak, aki a vonaton zötyögve féltékenyen gondol a férfi takarójára ami egész testét simogathatja… Nem, a férfiak inkább olyan nőre vágyhatnak, akik már a liftben lerúgják a magas sarkút. Lehet mégis vele kellett volna mennem? Itt halkan megjegyezném, a döntést meghozni könnyű volt, de véghezvinni annál nehezebb… Sok nagy levegővétel és pillangó csitítgatás árán sikerült csak higgadtnak maradnom ott az éjszaka forróságában. Vagy legalábbis annak tűnnöm. Ez most már mindegy, egy tuti: haza kell jutnom, ha lehet nem elveszítve a fejemet.

A telefonom lemerült, Facebook mint reggeli napilap kilőve. Még szerencse, hogy mindig nálam van a pink noteszem, tele emlékekkel, listákkal, ötletekkel, ez biztos leköt majd. Hát nem, 3 sornál sose jutottam tovább, Tommy állandóan vagy a bokámat rugdosta, vagy lopott puszikkal zavarta arcom nyugalmát, pont úgy bolondozott velem mint a szeleburdi kamaszok. Szegény srác, még jó, hogy már édesen alszik valahol London túloldalán, és semmit nem érez ebből a zavaromból.

Meg lehet nyugodni, jelentem feladtam a próbálkozást, hogy még ma reggel normális legyek. Egyetlen épkézláb konklúzióm a következő volt: rájöttem milyen laza és kecses mozdulattal vághatom ki az ablakon mindazt, amit az elmúlt egy évben megtanultam. Szerelemről, férfiakról, arról, hogyan kell érett Nő módjára viselkedni, jókat mondani, jókor hallgatni, higgadtnak maradni, stb. Ez mind huss, elszállt, mint a szél mire kettőt pislogtam.

Amit éreztem azon a reggelen… Esküszöm, ilyen lehet amikor az ember évek után kómából ébred. Mármint nem én, én teljesen ura vagyok a helyzetnek! A pillangókra céloztam. Annyira ficánkoltak, hogy még a diszpécser se tudta kiverni a biztosítékot, amikor közölte: ne haragudjak, de leghamarabb 40 perc múlva tud autót küldeni értem. „Semmi baj, úgysincs hideg!” De hölgyem, 3 fok van odakint… „Á tényleg? Nekem 33-nak tűnt! Szóval nyugi, én itt várok csendben. Csak ne felejtsenek el.” A sáros járdaszigeten ültem, és ha azon a picike szigeten ültem volna a forró homokban se lett volna jobb. Talán csak ha Tommy csavarja rám vizes fürdőnadrágját 2 koktél között…

No, küldetés teljesítve, hazaértem a rózsaszín falak közé. Puha ágy, félhomály, édes könnyű illat a levegőben. Még a delfines szélcsengőm is csilingelt egyet, pedig tuti nem fújt a szél. Esti meseként legalább háromszor elolvastam a kedves sms-t, a végére már el is hittem hogy igaz. A szokásos plüss maci helyett most a levetett felsőmet öleltem magamhoz, ami maradt Armaniból, szédüljön itt velem az álmok hullámos tengerén…

Az éjszaka közepén (jelen esetben dél) arra ébredtem, hogy Tommy ölel szorosan hátulról és a fenekemet simogatja. Eszembe jutott milyen volt a hasát tapintani a klubban… Elképzeltem ugyanezt ing nélkül… És meggondolatlanul, elképzeltem a többit is… Hirtelen egy sms ébresztett ebből a fél-mámorból: Ő is érzi még az illatomat az ingjén… És nagyon finom. J

Ki kellett takarózzak, hogy vissza tudjak aludni. Na, ennyit a kisvárosi nyugalmamról! Nem baj, Kislány nyugszik, alszik… Jó lesz ez! Messze még a reggel…

Pillangók, hát mégis éltek?!

2013 január 13. | Szerző: Zsuu

Beléptünk a klubba, azonnal megtetszettek a bordó bőrüléses fotelek, kovácsoltvas korlát mellett tipegtek le csinos lányok a csigalépcsőn, aranylóan csillogó hatalmas csillár és sok – sok tükör, mindenhol.

Vagány volt a hely, és a szívószálon át csordogáló J&D kólától én is, azt hiszem. Átsétálva a táncparketten körbenéztem, csak mert így illik. Nem, most nem az a duma jön, hogy „ó én már rég lemondtam a Szerelemről…” Dehogy!:) Csak tudom már elég rég óta, nekem általában 100 pasiból 1 jön be, és szintén 100 pasiból 1, aki engem be mer vállalni. Sokan megnéznek, de nem szólítanak le. És nem azért, mert annyira megközelíthetetlenül gyönyörű lennék… Talán csak a homlokomra van írva: „Vigyázz, ez nem lesz egyszerű!”

Szóval épp az a rész jött volna, amikor lemondó nyugalommal konstatálom, hát itt se tetszik senki… Amikor is megláttam – vagy inkább megéreztem – Őt. Helyes srác, más mint a többi… Egy nagyobb levegővétel után jött az ilyenkor megszokott második felvonásom: „Á, biztos észre se vesz!” És már készültem is megnyugodva elbújni a sarokban, amikor is hirtelen ott állt előttem.

Azt kérdezte tetszik-e a zene. Erre nem voltam felkészülve, bután kinyögtem valahogy egy „talán”-t, és már kerestem is a pultot mint menekülési útvonalat a szemeimmel. Budapest biztos jó hely, majd nyáron kideríti a barátaival. Engem Amszterdam tavasszal vár, ja biztos fog tetszeni. Micsoda véletlenek… J  Tovább kérdezett, és én félve néztem fel rá. Olyan magas volt… Az utóbbi száz évben csak nálam kisebb, vagy velem egy méretű pasijaim voltak. És regóta vágytam rá, hogy valaki mellett én legyek a Kicsi. És végre! Tommy, épp olyan magas volt, hogy ha szemből hozzásimulok, kényelmesen meg tudjam csókolgatni az ádámcsutkáját… De mire leverhetett volna a víz eme gondolattól, már a klub másik végéig menekültem, a pultnál reszkettem tovább. Elsőként szolgáltak ki. Ez volt a történelem valaha leggyorsabban legurított whiskey kólája! De jó, hogy itt csak kint lehet dohányozni! Lassan szívtam a cigimet, remélve hogy a hideg mindjárt helyre tesz. Mély levegő, szív, szorít… ohh de mennyire… „Menj már vissza Te hülye tyúk! Menj, amíg nem késő!” szólt egy hang, talán a manók a mellkasomról. Ok, megyek, de már biztos késő, annyi csinos lány volt ott, és Ő annyira jó pasi, egy ilyen példány engem tuti 2 perc alatt kitöröl a memory-ból, és egyébként is… Hátha késő, nem bírja már az én szívem ezeket az izgalmakat!

Ott állt, ahol hagytam. Mosolygott. Ő is és a szemei is. Rám, és én vissza. És már írta is be a kedvenc amszterdami klubjának a nevét a telefonomba. És már a zene is tetszett, nem csak talán. A távolba mutattam, „á, megint menned kell, lépj csak” tárta ki a karját lemondóan. Belebújtam, és húztam magam után, bársonyos kezeinél fogva… Az egész srác bársonyos volt, a keze, a hangja, a tekintete, a bőrét alig mertem tapintani, féltem elolvadnék. Mit iszol, whiskeyt? Igen, de … csak Jack Daniels-t? A kedvencem – hangzott el egyszerre. Kérdésemre, hogy mióta él Amszterdamban, elmesélte hogy születésétől fogva, de a szülei egy picike dél-amerikai szigetről származnak, ahol nagyon kék a tenger és nagyon puha a homok… És ami épp ahhoz volt elég, hogy Tommy magával hozza a temperamentumot, gyönyörű tejcsoki színbe burkolva. Tudjátok, az a nagyon finom és lágy tejcsoki, amiből nem lehet eleget enni! Szóval gondolatban gratuláltam Anyucinak és Apucinak, hogy ezt így összehozták.

Táncoltunk, öröm volt ránézni, és öröm volt Őt érezni… Egyszerre volt izgalmas és természetes a karjaiban lenni. Széles válla és épp eléggé izmos karjai meggyőztek, itt végre én lehetek a Kicsi, lágyan simult körém teljes lényével. Újra és újra felbukkanó félelmem ellenére, olyan közel bújtam hozzá amennyire csak lehetett, mélyen magamba szívtam az illatát, váljon a részemmé mielőtt eljön a hajnal. Armani, a kedvencem – mondjam még, vagy már tudjátok – hangzott el szintén egyszerre. J Mosolyogtam, bájosan és pimaszul, még a göndör tincseim is új életre keltek az éjszakában. Felszabadultan lebegtem a karjaiban, ahogy rég nem. Finoman és óvatosan csókolt, határozottan tartott ebben a bársony-burokban… Még jó, különben ekkorra már lehet összeestem volna.

Minden pillanatunk törékeny volt. Olyan törékeny mintha bármikor tovasuhanhatna, és olyan törékeny mint ami épp a mögötte lévő mélységtől válhatna Egésszé. „You look nice, you feel nice. How can you be single?” Mondta ki a gondolataimat hangosan. És mégis, valami kimondatlanul maradt, szavak amik csak a fejünk felett lebegtek, érintések amik a kezeinkben maradtak, nem mertek életre kelni. Én személy szerint csak meg voltam illetődve, és ijedve is, nem voltam benne biztos, hogy emlékszem még hogyan kell Kicsinek lenni, egy Férfi mellett. Ő meg, valamit visszatartott… Olyan volt mint egy jéghegy csúcsa, aki csak kipislogott a tengerből. És még mennyit rejt…

Megkérdezte hova megyek a buli után? A farmerja elég közel volt ahhoz, hogy érezzem, nem reggeli kávéra invitál a sarki pékségbe. Haza – mondtam – egyedül. OK. Tovább táncoltunk, és nevettünk, összesimulva. A DJ végre megérezte amit mi már rég, és berakott egy dögös funkyt. Egyszerre mozdult a csípőnk, azt hiszem itt kapcsolhattam ki a biztonsági övemet, legyen hát. Már nem féltem érinteni a bőrét, forró csókokkal szeretni az arcát, hagyni hadd simuljon az aurámba egész testével… Élveztük ami maradt kettőnknek az éjszaka bársonyából.

Amíg fel nem kapcsolták a villanyt. A következő percben már ismét a telefonomon pötyögött, a számát és a Facebook nevét, csak a biztonság kedvéért. Csalódottan jegyeztem meg, hogy Ő nem kérte el az enyémet. Miért, nem ugyanaz? Nem! Akkor tessék. A telefonja kijelzőjén egy nagy, puha ágy hevert, ezüstösen csillogó szaténba burkolva. „Ez az ágyad? Igen, a kedvenc helyem… Otthon.” Olyan helynek tűnt, ahova ha az életben eljutok, biztos nem akarok belőle többé kiszállni! Ezt csak gondoltam, nem mondtam ki. J

Ellenben azért itt kértem először elnézést, ha másra számított, én nem kerestem egy éjszakás kalandot… Nem haragszik, ő sem. Viszont nem igazán tudtuk eldönteni hogyan álljunk egyik lábunkról a másikra, és vissza. Még kint sem, pedig azt hittem a hideg majd segít. Még azt is megkérdeztem, nem zavarja-e ha rágyújtok. Én mióta az eszemet tudom, azt csinálok amit én akarok, nem szokott izgatni, hogy ki nem dohányzik, vagy ki szokott le. A havercsajszi akivel volt, jól le is tolt gyorsan, minek kérdezed?! Na, ilyen laza holland nőcik mellett nem tudom hogyan fogok labdába rúgni, de majd kitalálom…

Elindultunk, a kezemet a kezébe tettem. Úgy passzoltak mint a puzzle hiányzó darabjai. Én vagyok ám olyan hülye, hogy ezeket ki is mondjam… De tetszett neki, sőt abban is egyetértett hogy ez számít. Ekkorra már megbeszéltük, hogy egyikünk sem keres mindenáron egy valamit, és csak azt; nehogy amit az Élet közben adna az úton, elszalasszuk… De ha valami kellemes váratlanul becsúszik, amiből bármi lehet, örömmel fogadjuk.

Miközben azon drukkoltam, havercsajszi nehogy túl gyorsan taxit találjon, aggódtam, hangosan. Szerintem a „Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt” írói is megirigyelnék a most következőt: Közöltem, tudni szeretném, hogy felébredjek-e a mámorból, vagy kapcsolatban maradunk. Szerinted, ha nem akarnék Veled kapcsolatban maradni, miért adtam meg a számom? Mert Neked tökmindegy. Így nálam a labda, ha kereslek jó, ha nem úgy is jó. Ááááá, tudod mit Kicsi? Neked nem kell aggódnod, nem kell semmit csinálnod, majd én kereslek. Nem a következő 10 órában, mert aludni fogok. De kereslek.

Még épp arra volt időm, hogy figyelmeztessem, írok, nehogy Őt is „megírjam”! OK, Ő úgyis szeret olvasni. És már megint ott állt előttem, magasan, csak nyújtottam a nyakam a búcsúcsókért. Édes volt de gyors, mire felocsúdtam a havercsajszi tapadt az arcomra, tanított, hogy ők Amszterdamban mindig három puszit adnak. És már hajtottak is el e fekete autóval. A francba, hogy ezek az angol sofőrök ilyen gyorsak, és mindig arra járnak, amerre nem kéne!

Megint az Oxford Streeten találtam magam, de új köntösben. A lábam már rég nem fájt, a hideget sem éreztem, csak csiripeltem Danának megállás nélkül: hogy milyen jó illata van Tommynak, hogy mit szeret inni, hogy milyen jó fazonú a farmerja, hogy hogy szeretnék reggel a csókjaira ébredni… De mi van, ha nem is ír majd? Annyi hülyeséget mondtam máris! De végig mosolygott, azokkal a szemekkel, egész este, csak rám. A doki se írhatna fel jobbat receptre! De tudod mit, Dana? Ha ír, ha nem… London sose volt még ilyen szép, mint ma reggel!

Hát így talált rám az Új Év Londonban; kócosan, csicsergősen, csipke kesztyűben, pillangókkal a gyomromban.

Kezdődjék hát a móka, Szilveszter Londonban!

2013 január 12. | Szerző: Zsuu

Mesélhetnék róla milyen jó, hogy Otthonra leltem ebben az országban, hogy milyen jó az új munkahelyem, hogy hogyan lettem újra bájos kislány így 27 évesen itt a pink szobácskámban… De most egészen más gondolatok kavarognak a fejemben. Vagyis inkább lepkék, és ők is inkább repdesnek, a gyomromban, távol a fejemtől… Gondolatokkal nem kéne őket egy mondatban említenem.

Az egész teljesen ártatlanul kezdődött, mint minden ilyesmi.

Barátokkal szilvesztereztem, Londonban. Jól esett az alkohol (mostanában nem iszom), jól esett a lányok – fiúk nevetését hallgatni (mostanában nem szocializálódom), jól esett London és a forgatag. Mondjuk úgy röviden, mostanában ritkán ÉLEK. Hát csapjunk bele, ha már Szilveszter! A tűzijáték rendben volt, az alkohol mennyisége is, egyedül én voltam a probléma. Én és a magas sarkúm. Ciki vagy sem (na jó, ez nem eldöntendő kérdés, persze, hogy Ciki!) én így 27 évesen még mindig nem tudok magas sarkúban járni. Mikor ha nem most, kezdjem el a gyakorlást, a Londoni macskakövön, azon az éjszakán, ahol minimum 8 órás non-stop gyaloglásnak nézek elébe. A csipke kesztyűvel is rég szemezgetek, végre már meg is vettem, avassuk hát fel, legyen ez a 2013 ragyogóan – rózsaszín!

Így talált rám az Újév: Londonban, alkoholtól ragyogó mámorban, csipke kesztyűben.

De mit keresek én a Big Ben mellett?! Nyugi – nyugi, bulizni megyünk, csak kívánjunk egyet a hídon, az éjszakai fényekben! Kívánni? Na az megy! Csak ez a szél… Hiába, ez egy sziget! Itt mindig fúj… Vagy esik… De a fények tényleg kárpótoltak. 1 – 2 – 3 … BUMMM! És már robbannak is a színes szalagjaink, szembe a széllel, a fények felé, az Álmaink felé, csendesen elmerülve a jeges Temzében, hömpölyögve tovább a Végtelen felé… „És tudjátok, hogy soha de SOHA nem mondhatjátok el senkinek amit kívántatok, különben nem fog valóra válni! Megértettétek?!” – szól a legszelídebb, legcsendesebb lány. „Rendben Dana, de most már menjünk bulizni!”

Én személy szerint csak arra vártam, hogy leülhessek végre. Erre várnom is kellett még legalább egy órát, mire találtuk egy normális pubot. Lehuppantam, míg Dana italokat hozott. Nézelődtem, kerestem a helyem, de nem találtam. Egyszerűen nem voltam ott. Valahol máshol voltam… De nem Budapesten, onnan most jöttem haza, ott se tetszett. Hát mi van már velem, nekem sehol se jó? Én nem tartozom sehova?

Egyetlen újévi fogadalmam az volt, hogy gyakrabban fogok bejárni Londonba, és nem csak az Oxford Streeten fogok sétálni, de elkezdek végre Élni is, belevetem magam a nyüzsgő nagyvárosi londoni Életbe!! Ehhez képest, még soha nem éreztem magam annyira elveszettnek, mint azon az éjszakán ott a Város közepén. Annyira vártam már a nyüzsit, a pörgést, és most hogy ott ültem a sűrűjében, alig kaptam levegőt… Tudjátok, amikor azok a vakarcs kis manók váratlanul ráülnek az ember mellkasára. Leginkább csak sírni volt kedvem, és szerettem volna hazasietni fogadott angol Anyukámhoz, bebújni a puha kis ágyamba, elbújni a rózsaszín falak közé, a kényelmes és kiszámítható nyugalmamba.

De az utolsó vonatom épp most megy, az elsőre még 3 órát kell várni, és kint nagyon fúj a szél. Erőltettem egy mosolyt a fejemre mire Dana visszaért, hisz hetek óta ezt az estét vártuk, sok – sok juhuuuu felkiáltással. Azt hiszem én megöregedtem, de ezt most még 3 óráig titkolnom kell.

Menjünk át egy klubba, táncolni szeretnék! Mondtam, valójában azt reméltem hátha egy zajos helyen kevésbé fogom hallani a gondolatimat… Még egy óra séta! Ki hinné, hogy London legeslegközepén, a Soho-ban, ahol a legnagyobb bulikat képzeltem, hajnali 3-kor bezár minden?! Azaz, szerencsére, csak majdnem minden. A hely, ahova el kellett jutnom ezen a furcsa éjszakán, még nyitva volt.