Hannim (szív)

2013 január 28. | Szerző: Zsuu |

 

Egy ideje gondolkozom már azon, hogyan foglak Téged leírni, megírni. Nem egyszerűen, Téged nem lehet csak úgy berakni egy dobozba, nagy mosolyoddal és még nagyobb szíveddel nem férnél bele egyik skatulyába sem. Tovább nehezíti a dolgomat, hogy – Veled ellentétben – nincs humorérzékem. Igaz ezt már kikérted magadnak egy párszor, nem vagy humoros, csak helyzetkomikumokban vagy nagy… de abban nagyon!

Nem ismerek még egy felnőtt Nőt – igaz félnótást sem – aki kacsaetetés közben törné kezét. Vagy árokba borulva, újonnan beszerzett vízi pisztolya után kutatva… Legnagyobb veszteségként megélve, annak elvesztését. De főszereplője lehetnél a „hogyan varázsoljunk nagyibugyis, 3 réteg viseltes harisnyás 4 réteg garbós lánykából éjszaka királynőjét, nagyestélyiben” című tragikomédiának is. Mert Te vagy Hanna, az Amazon! Aki még álmában is kecses kéztartással lazán salsa pózba vágja magát… „Hogy lehet valaki ennyire Nő?” értetlenkedik Zsike, míg fel nem horkansz. Vagy röfögsz. A hangjaidat hagyjuk. Neked még a kockás pléd is jól áll, az íróasztal alatt gömbölyödve ebédidőben. A fakanál is, ha palacsinta tésztát keversz vele, az az utánozhatatlan banános nutellás csoda, dió fagyival… És a pálinkás üveg a kezedben… Mikrofonként, bohóckodva, vagy komolyan, szívószállal szürcsölve. Hiába, Élni tudni kell!

 

Szeretni pedig, azt mondják, jól kell tudni. Kevesen értik, Te nagyon. Nem ismerek még egy Nőt, aki ilyen játszi könnyedséggel húzott volna ki a pokol legmélyebb bugyraiból… Így kezdtük, Te meg én a kis kertemben, emlékszel? Mielőtt megismerhetted volna az új asszisztensedet, máris elkésett. Vagyis le, a repülőt, de nagyon. Azt hiszem, azóta se bántad meg még egyszer ennyire, hogy ilyen együtt érző vagy. Hogy feltetted a kérdést MI A BAJ, azt követően, hogy sóhajtottam, a lekésett repülő most a legkisebb gondom. Innen már nem volt megállás az átbeszélgetett éjszakákig, a hosszúra nyúlt cigi szünetekig, emlékszem még a mínusz 10-ben sem fogtam be. Na, talán itt kezdett fogyni a türelmed.

De gyorsan kitavaszodott, addigra rájöttünk, anno egy általános iskolába jártunk, egy tánctáborban virgonckodtunk reggelig, egy énekesért rajongunk mindketten, csak máshogy hívjuk… Még közös pasink is volt J Szerencsére mindez pár év elcsúszással! Még Andihoz is elvittél, együtt bontogattuk a szárnyaimat J Le kellett élnem 24 évet nélküled, hogy mikor megérkezel – Pam Brown szavait idézve – nevetést, és sok – sok színes lufit hozhass az Életembe.

Azóta itt vagy, jóban – rosszban. Inkább rosszban, valamiért abból több jutott. Talán mert én olyan tragikusnak látom az életet! Te pedig olyan vidámnak… Így tudtál mindig megmenteni. Depressziótól, idegrohamtól, szívszakadástól, és minden egyéb járulékos bajomtól. Mennyit kerestük az Élet értelmét együtt, ott a teraszon… Én kérdeztem, Te feleltél. Volt, hogy Neked sem volt válaszod. De lelkesen hoztál zsepit, törölgetted a könnyeimet, és mindig fogtad a kezem. Aztán, hogy mosolyt varázsolj az arcomra, elmesélted hétvégi kommandódat a kacsákkal. Vagy hogy hogyan mentetted meg Zsikét a mini-póktól a lámpabúrában. Vagy csak megkértél, hozzak már 12 Montét ha megyek a közértbe. És beverted mindet, egynyalásra. Mindig, de mindig meg tudtál nevettetni. És hamar kiderült, nem lehetsz elég messze, hogy ne tudj megmenteni is. Szerintem Neked köszönhetjük – Zsike, én és Tunézia is – hogy túléltük azt a nyaralást. A Te türelmed, derűd és szereteted tényleg ilyen végtelen?!

Az, hogy kilöttyintett kávéfoltok jelzik merre jártál, hogy néha leversz ezt – azt, elfelejtesz dolgokat, találkozókat, mert hiába van naptárad ha nem lapozol, és egyáltalán, hogy menthetetlenül szétszórt vagy… Ez is számít, de ilyenkor becsukjuk a szemünket, csendben reméljük hogy kapcsolódsz végre a nagy adag föld-energiáiddal, és így szeretünk tovább.

Megmondom őszintén, most hogy erre a meglepi bulira készültünk és Balázsnak szót fogadva fényképeket, emlékeket kerestünk, most először megtorpantam. Aggodalom és szomorúság fogott el, hogy nekünk nincsenek olyan vicces fényképeink mint a többieknek… És nincsenek olyan poénos sztorijaink mint a többieknek… Szóval arra jutottam, hogy nekünk ilyen komoly kapcsolatunk van. De nyugi, már megbeszéltem a Balázzsal, ránk nem féltékeny. J De mégis, Te olyan vidám, pozitív, önzetlen szeretet-bomba vagy, édesebb mint egy egész csokigyár… Mindig az élet napos oldalán sétálsz és hangos nevetés kíséri lépteidet. Mi vitt rá a lélek, vagyis inkább… Hogy érdemelhettem meg, hogy a Barátnőm légy?! Erre talán csak Te tudod a választ. Őszintén remélem, hogy a 3 év Zsu-mentés alatt Te is kaptál tőlem valamit. Egyet, biztosan tőlem tudsz, hogy „London bugyi nagyhatalom!” J

Újra olvastam amit eddig írtam, és nem értem. Hiába tudatosítottam magamban a legelején, attól, hogy születésnapod van, még nem kell ilyen fényezéssel írjak Rólad… De máshogy nem megy! Téged, csak így: NAGYON lehet szeretni.

Ölellek melegen, sok – sok csillámporral!